Azt kérték, hogy írjunk arról, mi és milyen lenne az álommeló a számunkra. Szárnyalhat a fantáziánk. Szárnyalt, kérem szépen. Íme: 

„A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a beérkezett kéziratokat olvasom. Évente ezerre megy a beküldött regények és elbeszélések száma. Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberben a közlési vágy.” Móricz Zsigmond kezdi így A boldog ember című művét.

Kedves naplóm! Írnom kell nekem is, kiírni magamból mindent. Bár úgy hiszem, szavakkal nem is lehet visszaadni azt, amit érzek. A megelégedettséget. Azt a fajta maradéktalan örömet, amelyben a hiánynak még csak írmagja sincs. Édes Istenem! Végre valahára már nem álom többé, hanem valóság! Még most sem tudom elhinni, pedig igaz: imádom a munkahelyemet, a munkámat és a kollégáimat! Végre ezt is megérhettem! Köszönöm!

Átlépve fél évszázad küszöbét, egy olyan kis kiadóban dolgozhatom, ahol nem tesznek be egy skatulyába, hanem azt nézik, mik az erősségeim, miben vagyok jó, mire vagyok képes… Ezért ha kell, szerkesztőként, ha kell, szerzőként, ha kell, német-magyar fordítóként foglalkoztatnak, így lehetőségem van arra, hogy szépirodalmat és/vagy ismeretterjesztő irodalmat ültessek át magyarra.

Madarat lehet velem fogatni attól, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és amihez tényleg értek: szövegek megírásával, illetve gondozásával foglalkozhatom. Nyomdai ügyek, borítótervezés, képszerkesztés, tervezett példányszámok, szerzői jogok kérdése brrr… Mindez nem az én asztalom, de nem is kell törődnöm velük, hiszen a csapatban vannak olyanok, akik ezeket szeretik.

Persze ha a kiadó vezetője a heti értekezleteken kíváncsi az én véleményemre is, azt természetesen megosztom vele és a többiekkel. Nagyon sokat jelent a számomra, hogy mindig mindent meg tudunk beszélni egymással, mert tisztában vagyunk vele, mennyire fontos a nyílt és egyenes kommunikáció.

Nagyon szeretem ezeket az együttléteket, az összetartozás, a közösség érzését, a családias hangulatot, és a magas szintű szakmaiságot. Nosztalgikus érzés ez, kicsit olyan minden, mint a régi szép időkben, amikor egy egyházi – akkor még hetilap – szerkesztőségben dolgoztam. Enyhe túlzással csaknem ott éltem, a kollégáim jelentették (voltaképpen pótolták) a famíliát és a barátokat. A magánélet mint olyan pedig megszűnt létezni. Hiszen szinte mindig ugrásra készen kellett lennem arra az esetre, ha jönne egy megírásra váró esemény, tehát gyakorlatilag nem volt tervezhető szabadidő. De nem bántam.

Ám ma már azért sem nem akarnék, sem nem tudnék napi 10–12 órát dolgozni, és nem áll szándékomban az sem, hogy az élet a munkával legyen egyenlő. Most már jól tudom, hogy csak két igazán fontos dolog van: az Istennel és az emberekkel való kapcsolat. A valódi találkozás és a mély, őszinte beszélgetések.

Ezért manapság minden nap hálás szívvel ébredek, és hálás szívvel is térek nyugovóra. Őszülő fejjel ráadásul végre azt is megélhettem, hogy otthonról dolgozzam. Ez most már nagyon fontos nekem, az egészségem megőrzése miatt is, hiszen az utóbbi időben sokat romlott a fizikai állapotom. Az irodán kívüli munkavégzésnek hála, van lehetőségem arra, hogy jobban vigyázzak az egészségemre, rendszeresen tudjak járni úszni, gerinctornára és masszázsra is.

A munkavégzés sem napi nyolc órát jelent. Néha többet, de általában kevesebbet, úgy hat órát. Attól függően, hogy mi és mennyi a teendő. A főnökömet – áldja meg az Isten! – nem a ráfordított idő, hanem a határidők betartása és az elvégzett feladat minősége érdekli.

Amikor a kedvenc műfajomban (interjú) kell maradandót alkotnom a kiadó blogjára, akkor a szerzőkkel való találkozókat általában a kedvenc kávéházamba beszélem meg. Gyakran írok vagy itt, vagy a lakóhelyemhez közeli könyvtárban. Hiszen nincs is csodálatosabb és ihletet adóbb annál, mint könyvek közelében lenni…

De ha szakad az eső, vagy pláne amikor csúszós, jeges minden, semmi pénzért ki nem dugom az orrom a lakásból! Annál is inkább, mert ilyen útviszonyok mellett nem is tudnék egyedül közlekedni, csak kísérettel, és én nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Különben is a heti értekezleteken úgyis mindig találkozom a kollégákkal, a könyvtárban, a kávéházban és az uszodában is látok embereket, és ez nekem tökéletesen elég is.

Sajnos arra is fel kellett készülnöm, készülnünk, mi van akkor, ha a covid az ötödik hullám után sem szelidül egyszerű influenzaszerű nyavalyává, ami ellen az évenként egyszer, maximum kétszer beadott injekció is elegendő. Erre az esetre –a semminél jobb alapon – ott van az online értekezlet.

Ám ezek az esetleges kellemetlenségek nem szeghetik a kedvemet, hiszen a munkám most már végre nem olyan monoton, mint korábban. Nemcsak azt csinálhatom, amit szeretek – tehát nem egyszerűen csupán örömmel végzem a rám bízott feladatokat –, de „ráadásként” még sikereket is elérek színes, érdekes és kreativitást igénylő, szellemi alkotómunkám végzése során. És még meg is tudok élni belőle! Tehát úgy vélem, cseppet sem esem túlzásba, amikor azt mondom: én vagyok az egyik legszerencsésebb és legboldogabb ember széles e világon.

A pénz számolva, az asszony verve jó tartja a mondás, ami ellen természetesen senkinek nem esik nehezére tiltakozni – kortól és nemtől függetlenül. Mindezzel együtt azonban sajnálatos módon napjainkban is komoly társadalmi problémát jelent a családon belüli, többnyire nők ellen elkövetett erőszak. De persze nem csupán ütlegekkel (és a nyomukban maradó törésekkel, zúzódásokkal és foltokkal) tudja az egyik ember a másikat leuralni, elhallgattatni, megalázni. Az erőszaknak ugyanis sajnos sok arca van, a fizikai bántalmazáson kívül beszélhetünk még verbális, lelki, szexuális, vagy akár gazdasági erőszakról is. Munkatársunk, Gazdag Zsuzsanna újságíró, mentálhigiénés szakember írásában a verbális erőszak témakörét járta körbe.

 – Van valami ebéd? – kérdezi a férfi.

– Hagytam ráksalátát a hűtőben – feleli a nő.

– Honnan veszed, hogy salátát akarok…?! – ordítja a férfi magából kikelve, a nő pedig nem érti, miért dühös a másik, és ezt szóvá is teszi, mire ezt a választ kapja: – Szállj le rólam! Mindig neked kell, hogy igazad legyen…?!

A Patricia Evans által jegyzett, Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban című munkából vett ún. „ráksaláta-dráma”[1] egy jó példa arra, milyen is egy hétköznapi beszélgetés egy bántalmazó kapcsolatban.

A szóbeli erőszak definíciószerűen az olyan támadó vagy sértő szavakat jelent, amelyekkel valaki egy másik félről valótlant állít, és a másik fél hitelt ad ezeknek a nem valós kijelentéseknek. „A szóbeli erőszak érzelmi bántalmazásnak minősül.”[2]

Szóbeli erőszaknak bárki bárhol – nem csak otthon, a családjában, hanem – a munkahelyén, baráti kapcsolatában is ki lehet téve. Korábban erről a – sajnálatos módon sokakat érintő – problémáról keveset beszéltünk, ám napjainkban már egyre több szó esik róla.

Ehhez egyebek mellett hozzájárulhatott a Háttér Kiadó, valamint a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) gondozásában 2019-ben magyarul is megjelent, fent említett kötet, amely nagy segítséget jelent(het) minden érintett (bántalmazó és bántalmazott) számára egyaránt.

A könyvből kiderül, hogy a felek mindegyike általában olyan családban nőtt fel, ahol az uralkodó viszonyok voltak a jellemzőek, nem pedig a kölcsönös szereteten és tiszteleten alapuló kapcsolat.[3]

Amikor az egyik szülő – például az apa – leuralja a feleségét és a gyerekeit, annak általában az az oka, hogy nem dolgozta fel azokat a gyermekkori sérüléseit, amiket azáltal szerzett, hogy szavakkal és/vagy tettekkel őt magát is bántalmazták. Az elszenvedett trauma miatt igényli, hogy kontrollálhasson másokat.[4]

„A bántalmazó csak a mások feletti hatalom keretein belül tud gondolkozni, és ennek megfelelően értékeli magát. Nem önmaga ura, így az ebből fakadó biztonságot és önelfogadást sem ismeri, s az emiatti tehetetlenségét igyekszik elkerülni a partnere fölötti uralkodás révén. Ám nem hajlandó elismerni, hogy manipulál és uralkodik. Mihelyt ezt tenné, szembesülnie kellene érzéseivel. A bántalmazó elutasítja partnere melegségét és nyitottságát, hiszen épp ezektől a tulajdonságoktól retteg. Az ő világképében e tulajdonságok sérülékenységet jelentenek, a sérülékenység pedig egyértelmű a halállal. A szóbeli bántalmazó általában nem törődik a fájdalommal, amit viselkedésével okoz. (…) Ha az áldozat mégis érzékeli a leszólást és szót emel miatta, a bántalmazó tagadni fog”[5] – írja a szerző.

A bántalmazó viselkedés voltaképpen könnyen felismerhető, hiszen bizonyos sémákat követ. De tegyük hozzá: a felismerést természetesen megnehezíti a tény, hogy a felek benne élnek a kapcsolatban, így nehezebb rálátniuk ezekre a bizonyos sémákra, mint egy külső szemlélőnek.

A verbális abúzus főbb sémái a következők: bántó, manipulatív és kontrolláló. Ítélkező és kritizáló. Vádaskodó. Bagatellizáló és tagadó. Általában a bántalmazott természetét és képességeit támadja nyílt dühkitörés, vagy rejtett agymosás formájában. Többnyire soha nem mások előtt zajlik.[6]

Összességében elmondhatjuk: a verbális abúzus senkinek sem jó, lényegében mind a bántalmazót, mind a bántalmazottat boldogtalanná teszi. Hiszen a szóbeli erőszak pusztítja a lelket, mert elszívja a mindennapokból az erőt és a vitalitást.[7] 

Ez már önmagában sem egyszerű helyzet, ám a problémák mégis ott és akkor kezdődnek, amikor a bántalmazott felismeri kapcsolata dinamikáját, és változtatni szeretne azon (vagy egyenesen ki akar lépni a bántalmazó kapcsolatból.).

Gazdag Zsuzsanna

[1] Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban, 133. o.

[2] i.m. 87. o.

[3] i. m., 36. o.

[4] i. m., 36. o.

[5] i.m. 36-37. o.

[6] i.m. 87-115. o.

[7] i.m. 51. o.

Fülhallgató a fülbe, mobil a kézbe: megszokott kép ez álmos budapesti reggeleken, vagy a délutáni csúcs idején, miközben az ember munkába, vagy épp munkából hazafelé igyekszik. Felnőttek kapcsolódnak így ki (esetleg zárják ki a valóságot – ez csupán nézőpont kérdése…). De persze nem csak ők tesznek így. Napjainkban már a kamaszok és a gyermekek életének is elmaradhatatlan része a maroktelefon. Gyermekek esetében azonban jogosan merülhet fel a kérdés: valóban annyira elmaradhatatlan…?

 A spontán válasz úgy hiszem, minden szülő részéről ez lenne: igen, elmaradhatatlan onnantól kezdve, hogy egyedül közlekedik. Mert így elérhetem/elérhet, tudom, mikor merre jár, és rohanok, ha baj van.

A kérdés persze jóval összetettebb ennél. Ezért a közösségi média egyik előnyét – a barátok, ismerősök körében végzett, semmiképp nem reprezentatív „közvélemény-kutatás” lehetőségét – kihasználva e sorok írója megismerkedhetett mások véleményével is a Mikortól mobilozzon a gyerek? témában.

Egyesek szerint első lépésben érdemes tisztázni, mobiltelefonról vagy okostelefonról van-e szó. Egy szülő úgy vélte, inkább új billentyűst, mint használt okostelefont venne a gyermekének, még ha ez „ciki” is, mondván, a kortársak felől érkező nyomást is meg kell tanulni kezelni.

Másik kérdésként az merült fel, mit is értünk mobilozás alatt…? Azt, amikor a gyereknek saját telefonja van, vagy azt is, amikor anya telefonján megnézi a Bogyó és Babócát?

Többen úgy vélték, minél később kapjon készüléket a gyerek, mert az visszaveti a szóbeli kommunikációban. Szülői szemmel a mobil káros hatása, hogy a csemeték rövid tőmondatokat, sőt, inkább csak szavakat, rövidítéseket használnak. Nem alakítanak ki társas kapcsolatokat, nem merik társaikat személyesen, csak üzenetben megszólítani.

Nemcsak arra használják a telefont – vélekedett egy édesanya –, hogy elérhetőek legyenek, és hogy ez a tény mind a gyereknek, mind a szülőnek biztonságérzetet adjon, hanem interneteznek rajta, és ezáltal olyan tartalmakkal is találkozhatnak, ami nem nekik való. Illetve olyan fotókat, videókat is készíthetnek, valamint posztolhatnak, amelyek miatt később csúfolhatják őket, vagy amelyekkel egyesek akár vissza is élhetnek.

Hangsúlyozandó, hogy fontos szempont a szülők viselkedése, mobilhoz, mobilozáshoz való hozzáállása is, hiszen ők mutatják a követendő (vagy elvetendő) példát… Értsd: vajon mennek-e szülők és gyermekek a játszótérre, sétálni, múzeumba – ülnek le úgy az asztal mellé –, hogy a telefon a táska mélyén marad, vagy le van némítva, és csak szükség vagy vészhelyzet esetén veszik elő azt…?  Valaki egyenesen így fogalmazott: Tartunk-e családi kütyümentes napokat...? Van-e módunk szórakozni, kapcsolatban lenni egymással az eszköz nélkül is…?

Példamutatás. Jogosan merül fel a kérdés, már ha csak „a telefonjuktól elszakadni képtelen” kismamákra gondolunk… És nem csak ők juthatnak az eszünkbe. Sajnos egyre több szülő nem méri fel, mekkora súlya van annak, hogyan viselkedik… Szép számmal akadnak olyanok, akiknek sokkal egyszerűbb a gyerekük kezébe adni a telefont, és elvárni tőle, hogy foglalja el, foglalja le magát, minthogy játszanának vagy beszélgetnének vele (tisztelet a kivételnek).

Nehéz kérdés. Ami bizonyos: így vagy úgy, de a beszerzést nem fogjuk tudni megúszni…

Hiszen a gyerekek szeretnének mobilozni, állandóan nógatják a szüleiket, egyrészt, mert a felnőtteknél látták, látják, és felnőttes dolognak tartják. Másrészt mert ott van még a játék is. A számítógépes játék sikerélményhez juttat, boldogsághormont szabadít fel, de ugyanakkor épp ezáltal sajnos függővé tesz, tehet…

Következetes szülők vallják, hogy azért sem adják szívesen a gyermekük kezébe a maroktelefont, mert az a játék, ami egy tanult, érett, felnőtt embert függővé tud tenni úgy, hogy az nem képes magát kontrollálni, akkor nem várható el egy fejlődésben lévő gyerektől – akinek még alig van önkontrollja –, hogy az majd visszafogja magát, hogy abbahagyja azt, amit élvez.

Sok szülő (keserű) tapasztalata, hogy arra, amire való – vagyis kapcsolattartásra, elérhetőségre – nem igazán használják, akarják használni a gyerekek a telefont…

Egy édesanya arról számolt be, ha rajta és a férjén múlna, akkor a gyerekeik nem kapnának saját készüléket, csupán középiskolában, de akkor is csak olyat, amin hívni lehet, és okostelefont csak az egyetemen. Miért? Mert kisgyermekként nem tudják ésszel, felelősséggel használni, nem tudják felmérni az esetleges veszélyeket.

És itt ismét előtérbe kerül a szülő felelőssége. Hiszen neki kell döntenie arról, mit és mennyi ideig nézzen a gyerek (még akkor is, ha informatikailag nem olyan tájékozott, mint a csemetéje). Annál is inkább, mert az interneten mint tudjuk, sajnos nemcsak játszani, zenét hallgatni és videókat nézni lehet, de egy gyerek például akár  már emlegetett pedofilok zaklatásának is ki lehet téve.

Felelős szülő tehát – legalábbis ideális esetben – nem kellene, hogy egyfajta „elektronikus bébiszitterként” használja a tévét vagy a telefont, hanem bármilyen fáradt is, bármennyi dolga lenne is, időt szán arra, hogy figyeljen a gyerekeire, hogy foglalkozzon, beszélgessen, játsszon velük. Hiszen csak így tanulják meg, hogy mit lehet és mit nem, így mozognak eleget, így foglalkoznak olyasmivel, amivel különben nem, és így tanulnak meg olyan dolgokat, amikkel egyébként nem törődnének: például segítenek a házimunkában vagy a ház körül.

Mikortól mobilozzon tehát a gyermekünk? Ez az a kérdés, amire nincs mindenkire érvényes válasz. Kétségtelenül igaz azonban: szülőként a példamutatást és a felelősségvállalást ebben a témában sem lehet megspórolni.

Gazdag Zsuzsanna