Fülhallgató a fülbe, mobil a kézbe: megszokott kép ez álmos budapesti reggeleken, vagy a délutáni csúcs idején, miközben az ember munkába, vagy épp munkából hazafelé igyekszik. Felnőttek kapcsolódnak így ki (esetleg zárják ki a valóságot – ez csupán nézőpont kérdése…). De persze nem csak ők tesznek így. Napjainkban már a kamaszok és a gyermekek életének is elmaradhatatlan része a maroktelefon. Gyermekek esetében azonban jogosan merülhet fel a kérdés: valóban annyira elmaradhatatlan…?

 A spontán válasz úgy hiszem, minden szülő részéről ez lenne: igen, elmaradhatatlan onnantól kezdve, hogy egyedül közlekedik. Mert így elérhetem/elérhet, tudom, mikor merre jár, és rohanok, ha baj van.

A kérdés persze jóval összetettebb ennél. Ezért a közösségi média egyik előnyét – a barátok, ismerősök körében végzett, semmiképp nem reprezentatív „közvélemény-kutatás” lehetőségét – kihasználva e sorok írója megismerkedhetett mások véleményével is a Mikortól mobilozzon a gyerek? témában.

Egyesek szerint első lépésben érdemes tisztázni, mobiltelefonról vagy okostelefonról van-e szó. Egy szülő úgy vélte, inkább új billentyűst, mint használt okostelefont venne a gyermekének, még ha ez „ciki” is, mondván, a kortársak felől érkező nyomást is meg kell tanulni kezelni.

Másik kérdésként az merült fel, mit is értünk mobilozás alatt…? Azt, amikor a gyereknek saját telefonja van, vagy azt is, amikor anya telefonján megnézi a Bogyó és Babócát?

Többen úgy vélték, minél később kapjon készüléket a gyerek, mert az visszaveti a szóbeli kommunikációban. Szülői szemmel a mobil káros hatása, hogy a csemeték rövid tőmondatokat, sőt, inkább csak szavakat, rövidítéseket használnak. Nem alakítanak ki társas kapcsolatokat, nem merik társaikat személyesen, csak üzenetben megszólítani.

Nemcsak arra használják a telefont – vélekedett egy édesanya –, hogy elérhetőek legyenek, és hogy ez a tény mind a gyereknek, mind a szülőnek biztonságérzetet adjon, hanem interneteznek rajta, és ezáltal olyan tartalmakkal is találkozhatnak, ami nem nekik való. Illetve olyan fotókat, videókat is készíthetnek, valamint posztolhatnak, amelyek miatt később csúfolhatják őket, vagy amelyekkel egyesek akár vissza is élhetnek.

Hangsúlyozandó, hogy fontos szempont a szülők viselkedése, mobilhoz, mobilozáshoz való hozzáállása is, hiszen ők mutatják a követendő (vagy elvetendő) példát… Értsd: vajon mennek-e szülők és gyermekek a játszótérre, sétálni, múzeumba – ülnek le úgy az asztal mellé –, hogy a telefon a táska mélyén marad, vagy le van némítva, és csak szükség vagy vészhelyzet esetén veszik elő azt…?  Valaki egyenesen így fogalmazott: Tartunk-e családi kütyümentes napokat...? Van-e módunk szórakozni, kapcsolatban lenni egymással az eszköz nélkül is…?

Példamutatás. Jogosan merül fel a kérdés, már ha csak „a telefonjuktól elszakadni képtelen” kismamákra gondolunk… És nem csak ők juthatnak az eszünkbe. Sajnos egyre több szülő nem méri fel, mekkora súlya van annak, hogyan viselkedik… Szép számmal akadnak olyanok, akiknek sokkal egyszerűbb a gyerekük kezébe adni a telefont, és elvárni tőle, hogy foglalja el, foglalja le magát, minthogy játszanának vagy beszélgetnének vele (tisztelet a kivételnek).

Nehéz kérdés. Ami bizonyos: így vagy úgy, de a beszerzést nem fogjuk tudni megúszni…

Hiszen a gyerekek szeretnének mobilozni, állandóan nógatják a szüleiket, egyrészt, mert a felnőtteknél látták, látják, és felnőttes dolognak tartják. Másrészt mert ott van még a játék is. A számítógépes játék sikerélményhez juttat, boldogsághormont szabadít fel, de ugyanakkor épp ezáltal sajnos függővé tesz, tehet…

Következetes szülők vallják, hogy azért sem adják szívesen a gyermekük kezébe a maroktelefont, mert az a játék, ami egy tanult, érett, felnőtt embert függővé tud tenni úgy, hogy az nem képes magát kontrollálni, akkor nem várható el egy fejlődésben lévő gyerektől – akinek még alig van önkontrollja –, hogy az majd visszafogja magát, hogy abbahagyja azt, amit élvez.

Sok szülő (keserű) tapasztalata, hogy arra, amire való – vagyis kapcsolattartásra, elérhetőségre – nem igazán használják, akarják használni a gyerekek a telefont…

Egy édesanya arról számolt be, ha rajta és a férjén múlna, akkor a gyerekeik nem kapnának saját készüléket, csupán középiskolában, de akkor is csak olyat, amin hívni lehet, és okostelefont csak az egyetemen. Miért? Mert kisgyermekként nem tudják ésszel, felelősséggel használni, nem tudják felmérni az esetleges veszélyeket.

És itt ismét előtérbe kerül a szülő felelőssége. Hiszen neki kell döntenie arról, mit és mennyi ideig nézzen a gyerek (még akkor is, ha informatikailag nem olyan tájékozott, mint a csemetéje). Annál is inkább, mert az interneten mint tudjuk, sajnos nemcsak játszani, zenét hallgatni és videókat nézni lehet, de egy gyerek például akár  már emlegetett pedofilok zaklatásának is ki lehet téve.

Felelős szülő tehát – legalábbis ideális esetben – nem kellene, hogy egyfajta „elektronikus bébiszitterként” használja a tévét vagy a telefont, hanem bármilyen fáradt is, bármennyi dolga lenne is, időt szán arra, hogy figyeljen a gyerekeire, hogy foglalkozzon, beszélgessen, játsszon velük. Hiszen csak így tanulják meg, hogy mit lehet és mit nem, így mozognak eleget, így foglalkoznak olyasmivel, amivel különben nem, és így tanulnak meg olyan dolgokat, amikkel egyébként nem törődnének: például segítenek a házimunkában vagy a ház körül.

Mikortól mobilozzon tehát a gyermekünk? Ez az a kérdés, amire nincs mindenkire érvényes válasz. Kétségtelenül igaz azonban: szülőként a példamutatást és a felelősségvállalást ebben a témában sem lehet megspórolni.

Gazdag Zsuzsanna