Azt kérték, hogy írjunk arról, mi és milyen lenne az álommeló a számunkra. Szárnyalhat a fantáziánk. Szárnyalt, kérem szépen. Íme: 

„A szerkesztőségben ültem és dolgoztam. Munkám az, hogy a beérkezett kéziratokat olvasom. Évente ezerre megy a beküldött regények és elbeszélések száma. Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberben a közlési vágy.” Móricz Zsigmond kezdi így A boldog ember című művét.

Kedves naplóm! Írnom kell nekem is, kiírni magamból mindent. Bár úgy hiszem, szavakkal nem is lehet visszaadni azt, amit érzek. A megelégedettséget. Azt a fajta maradéktalan örömet, amelyben a hiánynak még csak írmagja sincs. Édes Istenem! Végre valahára már nem álom többé, hanem valóság! Még most sem tudom elhinni, pedig igaz: imádom a munkahelyemet, a munkámat és a kollégáimat! Végre ezt is megérhettem! Köszönöm!

Átlépve fél évszázad küszöbét, egy olyan kis kiadóban dolgozhatom, ahol nem tesznek be egy skatulyába, hanem azt nézik, mik az erősségeim, miben vagyok jó, mire vagyok képes… Ezért ha kell, szerkesztőként, ha kell, szerzőként, ha kell, német-magyar fordítóként foglalkoztatnak, így lehetőségem van arra, hogy szépirodalmat és/vagy ismeretterjesztő irodalmat ültessek át magyarra.

Madarat lehet velem fogatni attól, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és amihez tényleg értek: szövegek megírásával, illetve gondozásával foglalkozhatom. Nyomdai ügyek, borítótervezés, képszerkesztés, tervezett példányszámok, szerzői jogok kérdése brrr… Mindez nem az én asztalom, de nem is kell törődnöm velük, hiszen a csapatban vannak olyanok, akik ezeket szeretik.

Persze ha a kiadó vezetője a heti értekezleteken kíváncsi az én véleményemre is, azt természetesen megosztom vele és a többiekkel. Nagyon sokat jelent a számomra, hogy mindig mindent meg tudunk beszélni egymással, mert tisztában vagyunk vele, mennyire fontos a nyílt és egyenes kommunikáció.

Nagyon szeretem ezeket az együttléteket, az összetartozás, a közösség érzését, a családias hangulatot, és a magas szintű szakmaiságot. Nosztalgikus érzés ez, kicsit olyan minden, mint a régi szép időkben, amikor egy egyházi – akkor még hetilap – szerkesztőségben dolgoztam. Enyhe túlzással csaknem ott éltem, a kollégáim jelentették (voltaképpen pótolták) a famíliát és a barátokat. A magánélet mint olyan pedig megszűnt létezni. Hiszen szinte mindig ugrásra készen kellett lennem arra az esetre, ha jönne egy megírásra váró esemény, tehát gyakorlatilag nem volt tervezhető szabadidő. De nem bántam.

Ám ma már azért sem nem akarnék, sem nem tudnék napi 10–12 órát dolgozni, és nem áll szándékomban az sem, hogy az élet a munkával legyen egyenlő. Most már jól tudom, hogy csak két igazán fontos dolog van: az Istennel és az emberekkel való kapcsolat. A valódi találkozás és a mély, őszinte beszélgetések.

Ezért manapság minden nap hálás szívvel ébredek, és hálás szívvel is térek nyugovóra. Őszülő fejjel ráadásul végre azt is megélhettem, hogy otthonról dolgozzam. Ez most már nagyon fontos nekem, az egészségem megőrzése miatt is, hiszen az utóbbi időben sokat romlott a fizikai állapotom. Az irodán kívüli munkavégzésnek hála, van lehetőségem arra, hogy jobban vigyázzak az egészségemre, rendszeresen tudjak járni úszni, gerinctornára és masszázsra is.

A munkavégzés sem napi nyolc órát jelent. Néha többet, de általában kevesebbet, úgy hat órát. Attól függően, hogy mi és mennyi a teendő. A főnökömet – áldja meg az Isten! – nem a ráfordított idő, hanem a határidők betartása és az elvégzett feladat minősége érdekli.

Amikor a kedvenc műfajomban (interjú) kell maradandót alkotnom a kiadó blogjára, akkor a szerzőkkel való találkozókat általában a kedvenc kávéházamba beszélem meg. Gyakran írok vagy itt, vagy a lakóhelyemhez közeli könyvtárban. Hiszen nincs is csodálatosabb és ihletet adóbb annál, mint könyvek közelében lenni…

De ha szakad az eső, vagy pláne amikor csúszós, jeges minden, semmi pénzért ki nem dugom az orrom a lakásból! Annál is inkább, mert ilyen útviszonyok mellett nem is tudnék egyedül közlekedni, csak kísérettel, és én nem akarok senkinek sem a terhére lenni. Különben is a heti értekezleteken úgyis mindig találkozom a kollégákkal, a könyvtárban, a kávéházban és az uszodában is látok embereket, és ez nekem tökéletesen elég is.

Sajnos arra is fel kellett készülnöm, készülnünk, mi van akkor, ha a covid az ötödik hullám után sem szelidül egyszerű influenzaszerű nyavalyává, ami ellen az évenként egyszer, maximum kétszer beadott injekció is elegendő. Erre az esetre –a semminél jobb alapon – ott van az online értekezlet.

Ám ezek az esetleges kellemetlenségek nem szeghetik a kedvemet, hiszen a munkám most már végre nem olyan monoton, mint korábban. Nemcsak azt csinálhatom, amit szeretek – tehát nem egyszerűen csupán örömmel végzem a rám bízott feladatokat –, de „ráadásként” még sikereket is elérek színes, érdekes és kreativitást igénylő, szellemi alkotómunkám végzése során. És még meg is tudok élni belőle! Tehát úgy vélem, cseppet sem esem túlzásba, amikor azt mondom: én vagyok az egyik legszerencsésebb és legboldogabb ember széles e világon.